Tóthárpád Ferenc
Rigócsőr királykisasszony és a csúszkafa
(Tóthárpád Ferenc honlapja. A mese ezen a weboldalon a szerző hozzájárulásával jelent meg)
Nagyon régen történt, de a faluban, ahol a nagyapám született, december táján még mindig gyakran beszélnek róla az emberek. Abban az időben lehetett, vagy inkább néhány évvel kicsit később, akkortájt, amikor Csipkerózsika felébredt hosszú álmából, az után, hogy Jancsi és Juliska elbánt az öreg boszorkával. Lehet, hogy éppen abban az évben, amikor Pöttöm Panna Virágországba érkezett, és megtalálta igazi párját. Legalábbis így mesélték az öregek.
Rigócsőr király abban az időben már boldogan élt a feleségével. Boldogságuk leginkább attól magasodott - mert így mondták -, hogy gyönyörű kislányuk született, aki már a hetedik életévét is betöltötte. A december a legkedvesebb hónapnak számított az udvarban, hiszen a kis királylány éppen karácsony másnapján látta meg a napvilágot. A szülei szeretetre és szerénységre nevelték. A kislány persze ismerte a történetet, ami az édesanyjáról és az édesapjáról szólt. Az anyukája, a királynő maga mesélt neki fiatalkori gőgösségéről. Jókat nevettek olyankor a szinte hihetetlen, mesébe illő történeten.
A kedves királylány gyakran kijárt a várból, szerették az emberek ugyanúgy, mint a szüleit. A birodalomban béke volt, az emberek megelégedetten művelték földjeiket, gondozták az állatokat. Nem voltak gazdagok, de a tisztességes munkából megéltek. A hideg, hosszú télben sem kellett szűkölködniük.
A várat elszórtan, apró házacskák vették körül. A gyerekek a befagyott vizesárok mellé jártak hógolyózni, s ha megunták a szaladgálást, és elég vastag volt a jég, naphosszat csúszkáltak a várfal tövében. Legtöbben azonban az északi bástya mellett játszadoztak. A deszka drága holminak számított, akinek volt, ráfektette a hóra, úgy csúszott egészen a falu kápolnája felé vezető völgyig. A gyalulatlan fadarabok, a csúszkafák gyakran elakadtak a kiálló buckákban. Olyankor az, aki rajta ült, nadrágszáron zötyögött tovább. A csúszkafa kézről kézre járt.
Ahogy mondtam: a királylány is gyakran kijárt a bástya melletti dombra. Így történt azon a decemberi napon is. Gyermekzsivajtól volt hangos a környék. A friss havat sok-sok kiscsizma talpa taposta. A fák is fehérbe öltözötten álltak. A szállingózó hó gyönyörűvé varázsolta a tájat.
- Olyan szép, mint a mesében - mondogatták egymásnak a felnőttek. Mindenki örült a tiszta hótakarónak. Kissé félrehúzódva, a bástya tövében egy kisfiú szomorkodott mégis. A királylány hamar észrevette a magányos idegent.
- Szervusz! - köszönt előre. - Téged még nem láttalak itt a faluban. Miért nem játszol a többiekkel, talán beteg vagy?
A fiú bátortalanul emelte fel a tekintetét, de amint meglátta a királylány őszinte mosolyát, megeredt belőle a szó:
- Tudod, én idegen vagyok itt, nincsen egy barátom sem, ahonnan jöttem, ott sem volt. Mióta a szüleim meghaltak egyedül vándorolok. Jók az emberek, mindenhol kapok szállást, de... Most ott lakom abban az elhagyott pajtában, látod?
A kisfiú a völgy szélén álló rozoga építményre mutatott, s a kislány arca komolyra változott. Elhatározta, hogy megismerteti barátaival az új jövevényt, aki igaz, hogy bármennyire is szerette volna, a csúszkafát nem próbálhatta ki, de hamarosan a többiekkel együtt épített hóból alagutat, és csúszkált a jégen. Hamar kiderült, hogy milyen ügyes, értelmes gyerek érkezett közéjük. Elmondta, hogy több iparos műhelyében volt már inas, és megtudták, hogy neki is decemberben van a születésnapja.
A nap korán elbújt a hegyek mögött, de a havazás továbbra sem állt el. Lassanként a gyerekek is hazaindultak. Az apró házak ablakain halvány fények szűrődtek ki, a királyi vár lakótornyában fáklyákat gyújtottak, de abban a pajtában, ahol a kisfiú készült lefekvéshez, abban csend, hideg és sötét honolt.
A királylány az ablakából figyelte a völgy szélén álló egyetlen építményt, amikor belépett az édesanyja. Mint a legtöbb estén, most is sokat beszélgettek, de ezúttal kevesebbet nevettek. Az árvaságról, a magányról, a barátságról, az őszinteségről, az ünnepekről esett szó köztük a legtöbbet.
Kint sötétség uralta a tájat, de még mindig nem volt késő, amikor a kislány felpattant, és szaladt, szaladt le a csigalépcsőn. Papucsban futott át a havas udvaron egészen a bástya alagsoráig, oda, ahol Mátyás, a nagy tudású mesterember lakott és dolgozott. Tűzmester volt az eredeti rangja, de mivel időtlen idők óta béke honolt a birodalomban, leginkább az asztalosmesterség tudományát gyakorolta. Rigócsőr király bútorainak, s a trónszékének csodájára jártak a környező királyságokból. Messze földön híressé vált az udvar asztalosműhelye.
- Jó estét kívánok! - köszönt illendően a kislány.
- Jó estét kisasszonyka! Régóta nem látogatott el hozzám a kisasszonyka. Mit tehetek kiskegyedért? - kérdezte a mester.
A királylány elmesélte délutáni kalandját. Akkor ébredt rá, hogy az udvar legmagányosabb embere talán éppen Mátyás mester. Beszélgetésük során különösen azt részletezte, hogy milyen szívszorító, ha valaki magányos, és hogy milyen nagy hiány a csúszkafa.
- Azt bizony nem csodálom. A jó deszka kevés, és belőle bútor készül. De... - és ekkor huncutul rákacsintott a kislányra - egy darab maradt a legutóbb fejújított ócska komód oldalából.
A királykisasszony arca mosolyra kerekedet. Neki sem volt még csúszkafája, mégis inkább új barátját szerette volna meglepni. Miután visszasietett a szobájába, jó érzéssel bújt az ágyba, s csak a reggeli napsütés ébresztette fel. Alig várta a délutánt, hogy újra találkozhasson a fiúval. Boldog volt, mert olyan csúszkafája, mint amilyent Mátyás mester készített, senkinek sem volt. Keményfából fűrészelte, és a deszka mindkét oldalát tükörsimára csiszolta. Hogy még használhatóbb legyen, az elejét egy kicsit lekerekítette. A tapintása kellemes melegséget kölcsönzött a kéznek.
Már kezdett dideregni, délután három óra is elmúlt, amire megjelent a fiú.
- Nagyon régóta várlak - mondta a királylány.
- Igen hideg volt az éjszaka, gondoltam, inkább maradok a jó meleg szalmában. De már nem is fázom.
- Boldog születésnapot kívánok - szólt a kislány. Az összes gyerek ott ugrált körülöttük, és ők is azt kiáltozták, hogy: boldog születésnapot, boldog születésnapot...!
A királylány a zsebéből barna cukordarabkát vett elő, azt is odaadta. Látta, hogy az ünnepelt milyen mohón tömi magába a pár szem édességet.
- Ma még... nem is ettél, ugye? - akarta kérdezni, de elharapta a mondatot.
A kisfiú tudta, hogy megint a hideg pajtában kell aludnia, és hogy senki sem várja haza, mégis úgy érezte, hogy most már nem kell továbbvándorolnia. Úgy érezte, hogy hazatalált.
Újabb meglepetések is várták. Mátyás mester még az előző nap estéjén, megkérte a királylányt, hogy vigye el hozzá, és mutassa be neki a kisfiút. Nem is történt másként. Mire a nap újra elbújt a hegyek mögött, már ott ültek a jó meleg műhelyben. Ömlött a szó. Mint akik régóta ismerik egymást, de régóta nem találkoztak, mindenről beszámoltak egymásnak. Észrevétlenül ereszkedett le az éjszaka. Az őrség már lezárta a várkapukat, de ez nem okozott gondot. A mester jó szívvel terített, a kemence mellett, éjszakai fekvőhelyet a vendégnek. Ott pedig mindig meleg duruzsolt, hiszen faforgácsból volt elég.
Másnap úgy ébredtek, mint akik régóta ismerik és szeretik egymást. A mester engedélyt kapott Rigócsőr királytól, hogy magához vehesse fogadott fiát. A kisfiú nagyon hálás volt, sokat dolgozott. A bástya alatti alagsori műhely szűk ablakrésén át éppen a csúszkafás gyerekekre lehetett látni. Egyre ritkábban járhatott ki a dombra játszani, de ő cseppet sem bánkódott. Hamarosan kiderült róla, hogy milyen ügyes, és hogy milyen nagyszerű ötletei vannak. Mátyás mester nagy türelemmel tanítgatta arra, hogyan bánjon a fával. Boldogok voltak, és boldogságukban sokan osztoztak.
A kisfiú szerette volna meghálálni a királylány jóságát. Sokszor rajzolgatott egy vékony fadarabbal a földes padlóra. Egyszer aztán a kusza vonalakat megmutatta nevelőapjának is. A mester csodálkozva nézett a fiúra, majd azonnal munkához láttak. Olyan sámlifélét készítettek, aminek a lábai alá csúszkafát rögzítettek. De nem is egyet, hanem kettőt, néhány ujjnyi széleset. Lécekkel megerősítették, a legvégén még megcsiszolták. Éppen karácsonyra készült el a sámlis csúszkafa. A kisfiú nagy izgalommal adta át a királylánynak, hogy próbálja ki. Volt ám csodálkozás! Az egész falu és csakhamar az egész ország az új találmányról beszélt. Minden gyermek szánkót akart magának. Mert így nevezték el: szánkó. Messzi földről jöttek a megrendelések. A műhelyt kibővítették, a kisfiú mesterré cseperedett, sőt a tudását, mert tanult is, magas ranggal jutalmazta a király.
Gazdag lett, de sohasem felejtette el a mester és a társai jóságát. Rigócsőr király többször magához rendelte, hogy tanácsot kérjen tőle, és hogy megismerje új ötleteit. Az előkelő udvari eseményeken a királylánnyal is gyakran találkozott, hamarosan megszerették egymást. Világraszóló lakodalmuk karácsony másnapján volt. Akkor, amikor minden ház ablakában gyertyák gyúltak. Azóta minden december 24-én - a szánkódombon - faforgáccsal feldíszítenek egy fenyőfát, hogy emlékeztessen a szeretetre s a legszebb ünnepre: Karácsonyra. Legalábbis így mesélték az öregek!